Így az ünnepek utáni nagy nyugalomban végre van alkalmam elmesélni első fotózásunk nem mindennapi történetét.
A nem mindennapi mivoltára leginkább a bejegyzés címéül szolgáló, „a szakmába való születés” utal, főként azok számára, akik ismernek, és tudják, hogy ama nevezetes ősz végi időszakban már igencsak terjedelmes pocakkal szaladgáltam a nőgyógyászat és a varroda között, egy időben helytállva életemnek két, egyáltalán nem elhanyagolandó állomása előtt.
Történetesen az első, ravia couture kollekciónk fotózására, valamint harmadik babánk érkezésére készültem gőzerővel, nem kifejezetten unalmassá téve ezzel a hétköznapjainkat.
A ruhák készítése ugyan ekkorra már meglehetősen nehézkesen ment, már ami a mozgékonyságom folyamatos és rohamos csökkenését illeti (kreativitásban szerencsére sosincs hiány:)), azért a fotózás dátumát mindenképp novemberre próbáltuk időzíteni, biztos, ami biztos alapon, nehogy véletlenül az egyébként december 15-re várt pici lányom meggondolja magát és korábban kibújjon.
Így aztán meglehetősen feszített tempóban rajzoltunk, anyagoztunk, modelleztünk, szabtunk-varrtunk a lányokkal, hogy minden a legklasszabb legyen az ominózus napon.
A fotózást megelőző szombat estén már tényleg mondhatom, hogy hulla fáradtan váltunk el egymástól Szilviával és Rékával, és mivel mindannyian már vettünk részt divatfotózáson, tudtuk, hogy a másnapunk talán még az addigiaknál is sokkal keményebb lesz.
Vasárnap aztán újult erővel, izgatottan indultunk el a műterembe, ahol csodaszép fotóink, nagyszerű fotósunk, Schumi Csaba objektíve nyomán születtek.
A hangulat mondhatom, nagyszerű volt: Csaba olyan profin létrehozta azt, amit elképzeltünk, hogy a kezdeti kattintások után teljesen megnyugodva hallgattuk Horacsek Ági (a világ legjobb sminkese :)) gyorstalpalóját a profi sminkről, az arc anatómiájáról és különféle szépészeti trükkökről. El lehet képzelni, hogy a fáradságtól beesett szemekkel, a terhességtől puffadt, sápadt arccal, a magam részéről, zavaromban leginkább a szőnyeg alól hallgattam volna az előadást...
Mindenesetre Ági kérdésére, hogy mikorra várom a babát, még viccesen meg is jegyeztem, hogy tulajdonképpen bármelyik percre. Ettől minden jelenlévő nagyot nézett, így a kedélyeket lenyugtatva elárultam, hogy december közepére vagyok kiírva, hiszen egy ilyen hónap, hét és főként nap után, már csak egy dolgot nem csinálnék nagy kedvvel, és ez a szülés. (Itt természetesen az eset nehézségére, és nem az eredményére gondolva.) Eközben viszont elég erős megérzésem azt súgta, hogy olyan messze már nincs az a nagy nap...
A fotózás végül befejeződött estére, így mindannyian boldogan és fáradtan tértünk haza.
A ruhákat szó szerint csak lehajigáltam a varrodában, és minél előbb túl akartam lenni két nagyobb gyermekem fürdetésén és lefektetésén, hogy aztán én is végre lefürödhessek és mielőbb ágyba bújhassak. Mindez szépen meg is történt, így kb. 9-re már ágyba kerültem. De még a fejem nem ért a párnára, amikor nem fogjátok kitalálni, mi történt...nos...úgy bizony: elfolyt a magzatvizem. Ez pedig, bármennyire is nem akartam elhinni, teljesen átírta az aznap esti programunkat a párommal.
Ekkor már csak azon drukkoltam, hogy még időben találjunk felügyeletet az addigra már békésen alvó és mit sem sejtő gyerekeink mellé.
Aztán irány a szülőszoba...
Párommal nagyon fáradtan, de annál boldogabban megállapítottuk, hogy számunkra a nap fénypontja, még ezek után érkezik... És bizony meg is érkezett pici lányunk, Piros személyében, hajnal 1 óra 10 perckor...
És hogy valóban születni kell-e a szakmára? ...hát majd kérdezzétek meg 20 év múlva!
